ZOLTAN MESAROŠ (ZOLTÁN MESZÁROS) ZORAN

ZOLTAN MESAROŠ (ZOLTÁN MESZÁROS)
ZORAN VUKELIĆ
KAKO KORISTITI ARHIVSKU GRAĐU U ISTRAŽIVANJU LOKALNE ISTORIJE
– S OSVRTOM NA UPRAVNE FONDOVE
Arhivistika je specifična nauka koju razume malo ljudi. Struka je dosta „zatvorena”, ima
poseban jezik, koji je nastao zbog specifične delatnosti. Zbog toga postoje izvesni problemi u
sporazumevanju sa istraživačima, pogotovo sa neiskusnima.
Praksa pokazuje da istraživaču, pogotovo ako je neiskusan, nisu dovoljne informacije
koje se nalaze u pomoćnim informativnim sredstvima, a najbolji rezultat se postiže ako je
istraživač u stalnoj komunikciji sa arhivistom i sa arhivskim pomoćnikom. Čest je slučaj da je
delotvorno i kad je istraživač u vezi sa više arhivista. Osnovno pravilo je da komunikacija
pospešuje rad i donosi bolje razultate, što je od interesa i arhivske ustanove i istraživača.
Veoma je čest slučaj da i vrsne intelektualce treba informisati o arhivu i o fondovima
koji su predmet istraživanja. Desi se da informacije o arhivskoj biblioteci mogu da reše
pitanja za koja istraživač misli da treba da pogleda u arhivskim dokumentima. Informacije
date u pravom trenutku mogu da uštede vreme istraživača, pa i manipulanta. Dakle, treba na
razumljiv način da pojasnimo bitne stvari u vezi istraživanja.
Najteži korak za istraživača jeste početak istraživanja. Obično su novi istraživači
izgubljeni zato što ne mogu da sagledaju kako da izdvoje, odakle da krenu. Čak je i za
iskusnije istraživače važno da popričaju s arhivistom ako započinju istraživanje nove teme.
Istraživače početnike vredi uputiti kako da koriste arhivsku biblioteku. Međutim, ključna stvar
je uputiti ih kako da koriste arhivske spise.
Kod korištenja arhivskih spisa uz uvid u sumarni inventar, dobro je savetovati
istraživača kako da čita sumarni inventar. Takođe je dobro pogledati i objasniti logiku po
kojoj je arhivista sredio fond, tj. pre nego što istraživač pogleda sumarni inventar, dobro je i
da ga arhivista prolista, jer tako svoje iskustvo koje je stekao pišući sumarne inventare i
sređivajući fondove može da upotrebi u korist istraživača. Na taj način istraživač može lakše
da izabere koje će spise pogledati. Spoznavši nameru istraživača, arhivista može da ukaže na
šta vredi obratiti pažnju. Ako je arhivista koji je sređivao određeni fond prisutan, to može u
velikoj meri pomoći istraživaču.
Istraživačima treba dati samo onoliko informacija koliko im je potrebno. Naime, višak
informacija ih može obeshrabriti, a može i da se desi da ne stigne do njih poruka koja je njima
važna. Na primer, ako istraživač istražuje fond u kome nema knjiga indeksa, onda to i ne treba
1
spominjati; ako su delovodnici na određeni način vođeni do kraja, onda ne treba objašnjavati
da postoje i delovodnici koji su drugačije vođeni. Iskustvo pokazuje da je najbolje ohrabriti
istraživače, reći im da do podataka koji su im potrebni mogu doći na jednostavan način,
ukoliko ih uopšte ima u arhivu. Vremenom će istraživači sami shvatiti značaj arhivistike. Za
početak je važno da postignu uspeh u istraživanju. Ako se uspeh postigne, veća je
verovatnoća da će se vratiti i istražiti druge teme. To je možda najvažnije kada se radi o
istraživačima zavičajne istorije.
Dosta je čest slučaj da istraživači imaju problem sa organizacijom podataka. Ukoliko
arhivista ili arhivski pomoćnik uvidi da neko ima problem s time, može da ukaže na
mogućnost fotokopiranja ili fotografisanja, a neki istraživači su zahvalni čak i za to ako im se
samo objasni kako da pišu signature. Svim tim arhivista utiče na kvalitet rada koji će
istraživač objaviti na osnovu građe, a kvalitetni radovi povećavaju i ugled arhiva.
I, konačno, jedino arhivista može da ukaže na različite karakteristike pojedinih
fondova. Svi arhivisti znaju, ne samo kako da sređuju različite fondove, nego i na koja pitanja
koja građa može da odgovori. Između različitih fondova mogu da budu ogromne razlike koje
istraživač možda ne može da proceni. Ako očekujemo valjan odgovor, drugačija pitanja
postavljamo: upravnim i ličnim fondovima, sudskim ili ekonomskim. Za naše područje su od
izuzetnog značaja fondovi koje su stvorile organizacije vezane za komunističku partiju. Mladi
istraživači nisu svesni toga.
Dakle, arhivista nije značajan samo zato jer je obučen za sređivanje fondova, nego bi
trebao da bude nezaobilazan i kada je predmet istraživanja zavičajna istorija. Pri tome su
možda najvažniji upravni fondovi, pa vredi na njih obratiti posebnu pažnju.
Primer upravnog fonda – F: 434 Narodni odbor opštine Bajmok
Fond subotičkog Istorijskog arhiva pod nazivom F: 434 Narodni odbor opštine
Bajmok sadrži građu koja je nastala u radu organa uprave u vremenu od kraja Drugog
svetskog rata pa do rasformiranja lokalne samouprave i njenog „utapanja” u skupštinu opštine
Subotica (1965. godine). Građa koja je sačuvana dragocena je iz više razloga, a možda je
najbitniji taj što nam omogućava da u njoj pronalazimo zapise o ljudima, preduzećima,
događajima i slično, koji nisu sačuvani na drugim mestima.
Upravni fond je, sam po sebi, svedočanstvo o životu zajednice u određenom vremenu,
pa je i iz tog razloga rejting vrednosti bajmočkog fonda u gornjem delu lestvice arhivske
važnosti, posebno za istraživače koji na primerima malih priča sklapaju mozaike o velikim
2
celinama. Da bi do toga došlo i da bi rad bio validan i u naučnim razmerama, osim istraživača
potreban je i doprinos arhiviste, bilo onog koji je radio na obradi fonda ili onog sa dužim
radnim iskustvom.
Kada istraživač zakorači u arhivske prostorije, pretpostavka je da u mislima već ima
koncept rada i postavljen cilj. No, na kvalitet istraživanja i zadatak arhiviste presudno utiče i
stepen očuvanosti građe, značaj građe za lokalnu istoriografiju, kao i mogućnost arhiviste da
istraživača „uputi“ u redosled kojim treba da istražuje. Dakle, arhivista ima zadatak da
pomogne istraživaču na početku rada tako što će da analizira građu fonda i naučna sredstva,
pomogne mu u izboru građe i omogući kontakt.
Na primer: F: 434 je nesređen fond. Dakle, deo građe je još uvek u arhivistički
nesređenom stanju. Kako pomoći istraživaču da i taj deo spisa iskoristi za rad?
Arhivista će da objasni istraživaču sadržaj građe i značenje registraturskog
obeležavanja spisa. On istraživaču treba da razjasni šta može da pronađe u kom delu građe
odnosno šta da (ne)očekuje u sačuvanim spisima koji su arhivistički obrađeni. S obzirom da je
Fond NOO Bajmok nastao posle Drugog svetskog rata, istraživaču mora biti pojašnjeno da je
obrada registraturski sačuvane građe urađena na arhivistički propisan način za spise iz tog
vremena. Arhivista istraživaču mora da objasni da je izdavanje arhivistički nesređene građe
izuzetak i da podleže stručnoj odluci unutar Arhiva. No, mi u Istorijskom arhivu Subotica,
neretko odobravamo takva istraživanja, svesni da „istoriji nije mesto na policama“.
Potom, arhivista upućuje istraživača na već gotova stručna sredstva, makar i
privremena. Ona čak i takva sadrže dragocene podatke i skraćuju istraživački proces. Zatim
slede konsultacije koje mogu istraživaču da pomognu, o izboru građe, o fondu i o vremu i
okolnostima koje su uticale na sadržaj dokumenata. U slučaju F:434 pomoći mogu svi pravni
spisi iz tog vremena koji su nastali u radu od hijerarhijski najniže pa do najviše jedinice
državne uprave. Tačnije, arhivista treba da uputi istraživača na literaturu koja u to doba
„prati“ delatnost(i) koju(e) obrađuje.
Na kraju, arhivista treba da istraživaču omogući eventualni kontakt sa stručnim licima
iz ustanove kojima je predmet istraživanja deo posebnog naučnog interesovanja i da mu
omogući nesmetanu pomoć u svakodnevnom radu, ako to bude potrebno.
Sve to arhivista mora da uradi jer, kao niko drugi, mi, arhivisti, svesni smo značaja
istraživanja i istraživača lokalne istorije. Nama, ali i celokupnoj naučnoj javnosti, oni su
ponekad važniji nego naučni radnici koji nisu usko teritorijalno ograničeni. Istraživači na
lokalu često otkrivaju i pojašnjavaju teme koje niko drugi ne dotiče.
3
Aktivna komunikacija istraživača i arhiviste dovešće do uspešnog istraživanja.
Odnosno, istraživanje će biti prvenstveno uspešno kada istraživači lokalne istorije budu
koristili arhivsku građu na način koji smo objasnili; ako uz lokalnu građu budu koristili dela
naučno poznatih i priznatih umova i dokumenta i spise iz doba koje istražuju; ako istraživanja
objave u kvalitetu koji može da bude naučno koristan.
Naravno, u svemu tome osim samog istraživača, Arhivi kao ustanove kulture i njihovi
zaposleni imaju središnju ulogu. Što radi namene u društvu, što zbog intelektualnog
potencijala zaposlenih.
Arhivisti:
Zoltan Mesaroš (Zoltán Meszáros)
Zoran Vukelić
4
PETAR ELEZ, DRŽAVNI ARHIV U VUKOVARU, REPUBLIKA HRVATSKA
ARHIVSKO GRADIVO IZ PODRUČJA UPRAVE I JAVNIH SLUŽBI
DRŽAVNOG ARHIVA U VUKOVARU
Arhivsko gradivo iz područja uprave i javnih službi najzastupljenije je i najcjelovitije
sačuvano gradivo Državnog arhiva u Vukovaru. 1
Ono tvori arhivske fondove nastale djelovanjem pojedinih organa vlasti i uprave
tijekom 19. i 20. stoljeća na području današnje Vukovarsko-srijemske županije. 2
S obzirom na istaknutu upravnu, odnosno društveno-političku ulogu svojih stvaratelja,
gradivo uprave za istraživače naše zavičajne prošlosti često predstavlja vrelo dragocjenih
podataka.
Prema postojećoj Razredbi arhivskih fondova i zbirki 3 u Republici Hrvatskoj gradivo
uprave i javnih službi dijeli se na sljedeći način:
A.1. Uprava i javne službe do 1848. godine;
A.2. Uprava i javne službe od 1848. do 1918. godine;
A.3. Uprava i javne službe od 1918. do 1941. godine;
A.4. Uprava i javne službe od 1941. do 1945. godine;
A.5. Socijalistička Republika Hrvatska od 1945. do 1990. godine;
A.6. Uprava i javne službe od 1990. godine.
Budući da je u kontekstu uspostave novih državno-pravnih tvorevina u razdoblju od
1918. do 1945. godine (Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca/K SHS, odnosno Kraljevina
Jugoslavija i Nezavisna Država Hrvatska/NDH), na nižim razinama teritorijalno-upravne
organizacije zadržan dotadašnji austro-ugarski upravni model s podjelom na kotare i općine, 4
1
O osnutku, kao i povijesti dosadašnjeg djelovanja Državnog arhiva u Vukovaru detaljnije vidi u: Petar Elez,
Državni arhiv u Vukovaru- riznica podataka o prošlosti Vukovarsko-srijemske županije, Vukovarski zbornik
Organka Matice hrvatske Vukovar, br. 6., Vukovar., 2011., 166-184.
2
Napominjemo kako se pojedini značajni fondovi uprave i javnih službi, čiji su stvaratelji tijekom 19. i 20.
stoljeća djelovali području današnje Vukovarsko-srijemske županije, nalaze i u drugim arhivskim i muzejskim
ustanovama kao što su: Hrvatski državni arhiv, Državni arhiv u Osijeku i Gradski muzej Vukovar. Pregled
arhivskih fondova i zbirki Republike Hrvatske, Svezak 1, Hrvatski državni arhiv, Zagreb, 2006., 13-14, 25, 40,
70, 71, 350, 1180-1181.
3
Pregled arhivskih fondova i zbirki Republike Hrvatske, Svezak 1, Hrvatski državni arhiv, Zagreb, 2006.,
XXXIX-XLVI.
4
Nakon uspostave jedinstvene i centralistički uređene K SHS 1918. godine i njezine podjele na 33 oblasti 1922.
godine ukinuta je županija Sriemska, a njezino je dotadašnje područje (spomenutih 10 kotara i njima pripadajuće
upravne općine) tvorilo novouspostavljenu Srijemsku oblast. Ukidanjem oblasti i podjelom države na 9
banovina 1929. godine spomenuto je područje prvotno bilo razdjeljeno između Drinske i Dunavske banovine (od
1929. do 1931. godine), a potom između Savske i Dunavske Banovine (od 1931. do 1939. godine). Kotari
Vukovar, Vinkovci i Županja nalazili su se od 1931. godine u Savskoj banovini, dok su ostali kotari pripali
Dunavskoj Banovini.
Uspostavom Banovine Hrvatske 1939. godine osim spomenuta 3 kotara u njezinom su se sastavu našli i kotari
Šid i Ilok. Nedugo nakon uspostave NDH 1941. godine ustanovljena je Velika župa Vuka sa sjedištem u
Vukovaru koja je tijekom svoga kratkotrajnog postojanja gotovo u cjelosti baštinila teritorij županije Sriemske
od 1886. godine; tek je kotar Županja pripao Velikoj župi Posavje sa sjedištem u Brodu da bi od sredine 1944.
godine bio pripojen Velikoj župi Vuka. Boban, Lj., Hrvatske granice od 1918. do 1993., Hrvatska akademija
5
možemo ustvrditi kako su pojedini stvaratelji fondova uprave s područja Vukovarskosrijemske županije (kotarske oblasti, upravni organi političkih općina), 5 koji se nalaze u
posjedu Državnog arhiva u Vukovaru, djelovali u kontinuitetu od 1886. do 1945. godine.
Premda su kotari, općine i gradovi kao zasebne administrativno-teritorijalne jedinice,
odnosno društveno-političke zajednice opstale i u socijalističkoj Jugoslaviji, one su, kada je u
pitanju njihova upravna i organizacijska struktura, pa i teritorijalni opseg, u navedenom
razdoblju doživjele korjenitu preobrazbu tako da se s pravom mogu smatrati posve različitom
pojavom od gradova, općina i kotara do 1945. godine.
U tom je kontekstu gore navedena Razredba arhivskih fondova i zbirki u ovom
izlaganju preuzeta tek djelomično, odnosno, vodilo se računa o tome da se u smislu bolje
preglednosti i razumijevanja izlaganja razredba arhivskih fondova uprave i javnih službi
Državnog arhiva u Vukovaru u prvom redu uskladi s vremenskim rasponom djelovanja
njihovih stvaratelja, odnosno gradiva koje spomenuti fondovi sadrže.
Arhivske fondove iz područja uprave i javnih službi Državnog arhiva u Vukovaru
podijelili smo stoga na dvije temeljne kronološki određene skupine:
I.
Arhivski fondovi uprave Državnog arhiva u Vukovaru od 1872. do 1945.
godine;
II.
Arhivski fondovi uprave Državnog arhiva u Vukovaru od 1945. do 1990.
godine.
Napominjemo kako ćemo u daljnjem izlaganju pokušati dati tek osnovni, odnosno
uopćeni pregled arhivskih fondova uprave i javnih službi koji se trenutno nalaze u Državnom
arhivu u Vukovaru, s naglaskom na pojedine veće i cjelovitije sačuvane fondove, ne dotičući
se pritom detaljno strukture, sadržaja i količine gradiva koje sadrže, kao, uostalom, ni
povijesti njihovih stvaratelja.
I. Arhivski fondovi uprave Državnog arhiva u Vukovaru od 1872. do 1945. godine
Zakonom od 5. veljače 1886. ob ustroju županija i uredjenju uprave u županijah i
kotarih provedena je posljednja velika teritorijalno-upravna organizacija kraljevina Hrvatske i
Slavonije u sastavu Austro-ugarske Monarhije. Tom je prilikom Županija sriemska sa
sjedištem u Vukovaru podijeljena na 10 upravnih kotara od kojih su kotari Ilok, Vukovar,
Vinkovci i Županja pokrivali područje današnje Vukovarsko-srijemske županije. Svaki je
kotar obuhvaćao više političkih (upravnih) općina. 6
Državni arhiv u Vukovaru ne raspolaže većim brojem fondova uprave iz spomenutog
razdoblja, ali su pojedini sačuvani fondovi s obzirom na veći teritorijalni opseg i širok
vremenski raspon djelovanja svojih stvaratelja od iznimnog značenja za proučavanje
znanosti i umjetnosti, Zagreb, 1995., 23-43; Srkulj, S. (1996.), Hrvatska Povijest u dvadeset pet karata, AGM,
Zagreb, 1996., 93-107.
5
Državni arhiv u Vukovaru ne raspolaže fondovima nastalim djelovanjem upravnih tijela i organa Županije
Sriemske, ukinute 1922. godine, odnosno Srijemske oblasti i Velike župe Vuka, koje su u razdoblju od 1922.
(1924.) do 1945. godine po pitanju uprave i teritorija na određen način bile baštinice Županije Sriemske.
Hrvatske županije kroz stoljeća, Skupina autora, Školska knjiga, Zagreb, 1996., 104-105, 113-115, 124. Također
vidi bilješku br. 2.
6
Smrekar, M., Priručnik za političku upravnu službu u kraljevinah Hrvatskoj i Slavoniji, Knjiga prva, Zagreb
1899., 130-132, 151-152.
6
zavičajne prošlosti. Riječ je u prvom redu o fondovima: Kotarska oblast Vinkovci i Kotarska
oblast Županja, nastalih djelovanjem kotarskih oblasti koje su u kontinuitetu od sedam
desetljeća vršile upravu na području kotara Vinkovci i Županja. Spomenuti su fondovi
relativno dobro sačuvani, a najstarije gradivo koje sadrže datira iz 1872. godine. 7 Ono ujedno
predstavlja i najstarije arhivsko gradivo uprave i javnih službi Državnog arhiva u Vukovaru.
Gradivo ovih fondova sadrži vrijedne podatke o društveno- političkim, gospodarskim,
kulturnim, vjerskim i demografskim prilikama i procesima koji su značajno obilježili drugu
polovicu 19. i prvu polovicu 20. stoljeća na području vinkovačkog i županjskog kraja. 8
Unatoč činjenici da su kotari Ilok, Vukovar, Vinkovci i Županja obuhvaćali čak 58
upravnih općina s područja današnje Vukovarsko-srijemske županije, gradivo pojedinih
općina sačuvano je tek u tragovima. Tako su od upravnih općina Ilok, Vinkovci i Tordinci
sačuvani tek imenici (zapisnici) zavičajnika, 9 a od općine Gradište općinski zapisnici vođeni
od 1880. do 1884. godine.
Arhivsko gradivo nastalo djelovanjem poglavarstava gradova 10 s područja
Vukovarsko-srijemske županije također je oskudno sačuvano. Riječ je o fondovima: Gradsko
poglavarstvo Vinkovci i Gradsko poglavarstvo Vukovar te Predstojništvo gradske policije
Vinkovci od kojih su za razdoblje od 1920. do 1945. godine tek djelomično sačuvane osnovne
i pomoćne evidencije uredskog poslovanja i manja količina spisa. 11
II. Arhivski fondovi uprave Državnog arhiva u Vukovaru od 1945. do 1990. godine.
Administrativno-teritorijalna podjela Hrvatske (Federalna Država Hrvatska, Narodna
Republika Hrvatska, Socijalistička Republika Hrvatska) u sastavu socijalističke Jugoslavije u
7
Najstarije je gradivo uprave nastalo djelovanjem vinkovačke i županjske kotarske oblasti u vremenu dok su se
kotari Vinkovci i Županja nalazili u sastavu Vojne granice, ukinute i pripojene civilnoj Hrvatskoj (tzv.
Provincijalu) 1881. godine. Hrvatske županije kroz stoljeća, Skupina autora, Školska knjiga, Zagreb, 1996., 101.
8
O spomenutim fondovima detaljnije vidi u: Vodič kroz arhivsko gradivo Državnog arhiva u Vukovaru, Državni
arhiv u Vukovaru, Vukovar 2011., 47-50.
9
Prema Zavičajnom zakonu (njem. Heimatgesetz) od 3. prosinca 1863. godine općine u austrijskom dijelu
Monarhije bile su dužne voditi evidenciju svih osoba (obćinara zavičajnika) koje im pripadaju u smislu
prinadležnosti, odnosno koje na njihovom području uživaju tzv.zavičajno pravo. Spomenute evidencije nazivale
su se imenici zavičajnika (njem. Heimatrollen). Potvrda o zavičajnosti (uživanju zavičajnog prava) koju je
određena općina izdavala svojim zavičajnicima nazivala se domovnica (njem. Heimatschein). U Kraljevinama
Hrvatskoj i Slavoniji zavičajno pravo je zasebno uređeno Zakonom od 30. travnja 1880. o uredjenju zavičajnih
odnošajah u kraljevinah Hrvatskoj i Slavoniji. Evidencije zavičajnika općine su nastavile voditi i nakon sloma
Austro-ugarske Monarhije 1918., sve do 1945. godine. Državni arhiv u Osijeku objavio je imenike zavičajnika
upravne općine Ilok, a Državni arhiv u Vukovaru imenike zavičajnika upravne općine i grada Vinkovaca:
Zavičajnici grada Iloka 1912.-1947., Državni arhiv u Osijeku, Muzej grada Iloka, Osijek, 2003; Zavičajnici
grada Vinkovaca, Državni arhiv u Vukovaru, Vukovar, 2011.
10
U razdoblju od 1895. do 1918. godine Mitrovica, Karlovci i Petrovaradin imali su status gradova s uređenim
magistratom, ali su u svim upravnim i poreznim poslovima bili neposredno podređeni Županiji Sriemskoj, dok
je Zemun zadržao status grada s posebnim magistratom te bio neposredno podređen Zemaljskoj vladi u Zagrebu.
Vukovar i Vinkovci su u Austro-ugarskoj Monarhiji imali status upravnih općina (Vukovar je, osim toga,
uživao i status trgovišta), a status gradova drugog reda su postigli tek u K SHS 1919., odnosno 1921. godine.
Zakon ob ustroju gradskih obćina u kraljevinah Hrvatskoj i Slavoniji, Sbornik zakonah i naredabah valjanih za
kraljevinu Hrvatsku i Slavoniju, Zagreb, 1895; Naredba kr. hrv.-slav.-dalm. zemaljske vlade, odjela za unutarnje
poslove od 30. lipnja 1886. br. 2870. pr., kojom se opredieljuje broj i teritorijalni obseg upravnih kotarah i
sjedišta kotarskih oblastih u kraljevinah Hrvatskoj i Slavoniji, Sbornik zakonah i naredabah valjanih za
kraljevinu Hrvatsku i Slavoniju, komad VIII., Zagreb, 1886; Vukovar- vjekovni hravtski grad na Dunavu,
Nakladna kuća "Dr. Feletar" Koprivnica, Zagreb, 1994., 238.
11
O spomenutim fondovima detaljnije vidi u: Vodič kroz arhivsko gradivo Državnog arhiva u Vukovaru,
Vukovar, 2011., 50.
7
razdoblju od 1945. do 1990. godine temeljila se na podjeli na oblasti, okruge, kotare, općine,
gradske općine, gradove i mjesta. 12
U razdoblju od 1945. pa do 1963. godine glavni upravni organi državne vlasti
nabrojanih administrativno-teritorijalnih jedinica bili su narodni odbori, čiju su funkciju
1963. godine preuzele skupštine. 13
Državni arhiv u Vukovaru trenutno raspolaže s više od stotinu fondova nastalih
djelovanjem narodnih odbora mjesta, gradova, gradskih općina, općina i kotara, odnosno
skupština općina i njima pripadajućih organa, koji su u razdoblju od 1945. do 1990. godine
egzistirali na području Vukovarsko-srijemske županije.
Među najvrijednije i opsegom veće fondove uprave, nastale u razdoblju od 1945. do
1962. godine, spadaju fondovi: Narodni odbor kotara Vinkovci, Narodni odbor kotara
Vukovar i Narodni odbor kotara Županja. Njihovo gradivo sadrži dragocjene podatke o
administrativno-teritorijalnoj organizaciji, odnosno političkim, gospodarskim, kulturnim i
uopće društveno-političkim prilikama i procesima u kontekstu uspostave i stabiliziranja
socijalističke (komunističke) vlasti na spomenutom području.
Posebice je dragocjen relativno dobro sačuvan fond: Narodni odbor kotara Vinkovci.
Dokumentacija koju sadrži (tajni i povjerljivi spisi, opći spisi, zapisnici, rješenja i sl.)
poprilično detaljno evidentira djelovanje Narodnog odbora i njegovih organa kao sastavnog
12
U razdoblju od 1945. do 1947. godine kao najviše administrativno-teritorijalne jedinice ustanovljene su oblasti
koje su se dijelile na okruge sastavljene od nekoliko kotara, koji su pak obuhvaćali gradove i ostala mjesta
(sela). U tom je razdoblju na području Slavonije ustanovljena Oblast Slavonija, koja je, između ostalih,
obuhvaćala i Okruge Slavonski Brod i Osijek. Na području današnje Vukovarsko-srijemske županije ustanovljeni
su kotari Vukovar, Vinkovci i Županja. Kotar Vukovar nalazio se u sastavu Okruga Osijek, dok su se kotari
Vinkovci i Županja nalazili u sastavu Okruga Slavonski Brod (napominjemo kako Državni arhiv u Vukovaru
raspolaže nevelikim fondom: Okružni narodni odbor Slavonski Brod- Povjereništvo za kotar i grad Vinkovci).
Oblast Slavonija kao i Okruzi Slavonski Brod i Osijek ukinuti su 1947. godine međutim je već 1949. godine
zaživjela Oblast Osijek s približno jednakim područjem upravne nadležnosti. Godine 1952. oblasti su konačno
dokinute.
I dalje su međutim kao administrativno-teritorijalne jedinice nastavili egzistirati kotari. Kotari Vukovar i
Županja ukinuti su 1955. godine. Njihova su područja ušla u sastav kotara Vinkovci koji je od tada pa do
ukidanja 1962. godine obuhvaćao područje današnje Vukovarsko-srijemske županije. Ukidanjem kotara
Vinkovci spomenuto je područje ušlo u sastav kotara Osijek, koji je u upravnom smislu pokrivao velik dio
Slavonije. Kotar Osijek je naposljetku ukinut zajedno s preostalim kotarima u Socijalističkoj Republici
Hrvatskoj 1967. godine.
Vukovar i Vinkovci su od 1945. (1947.) do 1952. godine uživali status grada, odnosno grada izvan sastava
kotara. Ilok je po prvi puta stekao status grada u sastavu kotara 1950. godine.
U razdoblju od 1952. do 1955. godine Vukovar, Vinkovci i Ilok uživali su status gradskih općina, koja su
obuhvaćale spomenute gradove i njihovu užu okolicu.
Sva naselja (sela) koja nisu uživala status grada u razdoblju od 1945. do 1952. godine službeno su se nazivala
mjesta.
Godine 1952. započelo se sa ustrojavanjem općina koje su obuhvaćale jedno ili više sela. Tada je na području
kotara Vinkovci ustanovljeno 18, a na području kotara Vukovar i Županja po 15 općina. Nakon što je 1955.
godine na području današnje Vukovarsko-srijemske županije preostao jedino kotar Vinkovci, određeno je da ga
tvori ukupno 15 općina, od kojih su neke bile bivši gradovi, odnosno gradske općine Ilok, Vukovar i Vinkovci.
Ukidanjem kotara 1967. godine u tadašnjem Ustavu SRH se kao društveno-političke zajednice navode isključivo
Republika i općine. Od tada pa do kraja 1992. godine na području Vukovarsko-srijemske županije postojale su 3
općine: Vukovar, Vinkovci i Županja.
Napominjemo kako je kotar Ilok, koji je kao zasebna administrativno-teritorijalna jedinica egzistirao još od
druge polovice 19. stoljeća (vidi bilj. 6) ukinut po završetku Drugoga svjetskog rata, tj. 1945. godine. Državni
arhiv u Vukovaru posjeduje fond Narodnooslobodilački odbor kotara Ilok. Ovaj opsegom neveliki fond nastao je
djelovanjem istoimenog organa vlasti u razdoblju od 1943. do 1945. godine. Pregled uprave na području
Državnog arhiva u Osijeku 1947.-1992., Glasnik arhiva Slavonije i Baranje, 6., Državni arhiv u Osijeku, Osijek,
2001.
13
Božić-Drljača, Vesna, Pregled uprave na području Državnog arhiva u Osijeku 1947.-1992., Glasnik arhiva
Slavonije i Baranje, 6., Državni arhiv u Osijeku, Osijek, 2001., 346.
8
dijela upravnog aparata komunističke narodne vlasti na području Vinkovaca i šire okolice.
Osim što dobro oslikava društveno-političke prilike u poratnom vremenu sačuvano gradivo
može poslužiti i kao vrijedan izvor za proučavanje procesa konfiskacije, nacionalizacije te
agrarne reforme i kolonizacije u vinkovačkom kraju u razdoblju neposredno nakon završetka
Drugoga svjetskog rata.
Slični se podaci mogu pronaći i u sačuvanim spisima i zapisnicima fonda: Narodni
odbor kotara Vukovar nastalim djelovanjem istoimenog organa vlasti. 14
Nakon ukidanja kotara Vukovar i Županja 1955., odnosno kotara Vinkovci 1962.
godine njihovu su političku i upravnu ulogu preuzele skupštine općina Vukovar, Vinkovci i
Županja, 15 koje su egzistirale sve do sloma socijalističke Jugoslavije, odnosno uspostave
neovisne hrvatske države 1990./1991. i provedbe nove administrativno-teritorijalne
organizacije 1992. godine. 16
Fondovi nastali njihovim kao i djelovanjem pojedinih, njima pripadajućih mjesnih
zajednica, 17 relativno su dobro sačuvani te predstavljaju važan izvor podataka za proučavanje
novije zavičajne prošlosti.
Državni arhiv u Vukovaru raspolaže i vrijednim arhivskim fondovima nastalim
djelovanjem raznih zavoda, društvenih fondova te posebice samoupravnih interesnih
zajednica (tzv. SIZ-ova) koji su stipendirali i koordinirali provedbom mnogih značajnih
projekata iz domene kulture, obrazovanja, športa i uopće društvenog života na području
općina Vinkovci i Županja. 18
Uprava gradova i gradskih općina Vukovara, Vinkovaca i Iloka u razdoblju od 1945.
do 1955. godine odražava se u gradivu fondova nastalih djelovanjem Gradskih narodnih
odbora Vinkovci i Vukovar (od 1945. do 1952. godine) te Ilok (od 1950. do 1952. godine),
odnosno Narodnih odbora gradskih općina Vinkovci, Vukovar i Ilok (od 1952. do 1955.
godine).
U tom su smislu posebice vrijedni fondovi: Narodni odbor grada Vinkovaca i Narodni
odbor gradske općine Vinkovci 19 čiji je rad relativno dobro popraćen kroz sačuvane zapisnike
te povjerljive i opće spise, iz kojih se mogu iščitati dragocjeni podaci o društveno-političkoj
klimi u Vinkovcima i okolici tijekom prvog desetljeća socijalističke vlasti na ovim
prostorima. 20
14
Državni arhiv u Vukovaru objavio je sačuvane zapisnike Narodnog odbora i Izvršnog odbora kotara Vukovar:
Zapisnici Kotarskog narodnog odbora u Vukovaru 1947. – 1952., Gradivo za povijest Vukovarsko-srijemske
županije, knj. I., Državni arhiv u Vukovaru, Vukovar, 2009., Zapisnici Izvršnog odbora Kotarskog narodnog
odbora u Vukovaru 1946.-1949., Gradivo za povijest Vukovarsko-srijemske županije, knj. II., Državni arhiv u
Vukovaru, Vukovar, 2010.
15
Detaljnije o fondovima narodnih odbora kotara, kao i skupštinama općina vidi u: Vodič kroz arhivsko
gradivo Državnog arhiva u Vukovaru, Državni arhiv u Vukovaru, Vukovar 2011., 53-63.
16
Zakon o područjima županija, gradova i općina u Republici Hrvatskoj, Narodne novine, 90/1992.
17
Prema Ustavu Socijalističke Federativne Republike Jugoslavije (SFRJ) i Socijalističke Republike Hrvatske
(SRH) mjesne zajednice predstavljaju samoupravne zajednice koje se osnivaju za pojedina mjesta, sela i druga
naselja ili za dijelove grada na području općine, odnosno grada na čijem se području nalazi više općina, a u
svrhu neposrednog odlučivanja, odnosno ostvarivanja određenih građanskih prava. Mjesne su zajednice imale
svojstvo pravne osobe. Ustav SFRJ, Službeni list SFRJ, br. 14., 1963; Ustav SRH, Narodne novine, br. 15., 1963.
Vodič kroz arhivsko gradivo Državnog arhiva u Vukovaru, Državni arhiv u Vukovaru, Vukovar 2011., 80-81.
18
Vodič kroz arhivsko gradivo Državnog arhiva u Vukovaru, Državni arhiv u Vukovaru, Vukovar 2011., 81-84.
19
Nav. dj., 63-67, 67-68.
20
Državni arhiv u Osijeku objavio je 2007. godine dio redovnih i povjerljivih spisa fondova Narodni odbor
kotara Vinkovci i Narodni odbor grada Vinkovaca pod nazivom: Dokumenti kotarske i gradske vlasti Vinkovaca
od 1945. do 1947. godine, Državni arhiv u Osijeku, Osijek, 2007. Većinu preostalih dokumenata iz navedenog
razdoblja objavio je Državni arhiv u Vukovaru: Dokumenti kotarske i gradske vlasti Vinkovaca 1945. – 1947.,
Dokumenti, knj. I., Državni arhiv u Vukovaru, Vukovar, 2011.
9
Osim spisa Komisije za konfiskaciju grada Vinkovaca, koje sadrži fond Narodni odbor
grada Vinkovaca, dragocjene podatke o vršenju konfiskacija i nacionalizacija na području
Vinkovaca sadrže i spisi fonda Državna uprava narodnih dobara Vinkovci. 21
Potrebno je naglasiti kako Državni arhiv u Vukovaru raspolaže s većim brojem
fondova uprave nastalih radom pojedinih mjesnih narodnih odbora u razdoblju od 1945. do
1952. godine, odnosno narodnih odbora općina koje su na području Vukovarsko-srijemske
županije egzistirale u razdoblju od 1952. do 1962. godine, kada je njihovo područje postalo
sastavni dio tada ustanovljenih triju velikih općina: Vukovar, Vinkovci i Županja kojima su
upravljale skupštine općina. 22
Gradivo fondova mjesnih narodnih odbora, 23 kao i narodnih odbora općina 24
uglavnom je slabo sačuvano, ali je i kao takvo dragocjeno, jer osim pojedinih spisa koji se
odnose na dotična mjesta (sela), odnosno općine, a mogu se pronaći i u fondovima narodnih
odbora kotara, kao viših instanci vlasti i uprave, predstavljaju gotovo jedini povijesni trag o
društveno-političkim prilikama i životu u pojedinim mjestima u navedenom razdoblju.
Iznimku u tom pogledu predstavlja fond Mjesni narodni odbor Ilok koji je relativno
dobro sačuvan te kao takav sadrži obilje podataka o životu i zbivanjima u Iloku u poratnim
godinama.
U kontekstu do sada rečenog s pravom možemo ustvrditi kako arhivsko gradivo
uprave Državnog arhiva u Vukovaru predstavlja jedno od temeljnih, a često i nezaobilaznih
povijesnih vrela za proučavanje naše novije zavičajne prošlosti te ga kao takvog možemo
smatrati vrijednim dijelom arhivske, odnosno kulturno-povijesne baštine Slavonije i Srijema,
i uopće Republike Hrvatske.
21
Vodič kroz arhivsko gradivo Državnog arhiva u Vukovaru, Državni arhiv u Vukovaru, Vukovar 2011.,68.
Vidi bilj. 12.
23
Nav. dj., 78-80.
24
Nav. dj., 69-78.
22
10
DR. SC. STJEPAN SRŠAN, DRŽAVNI ARHIV OSIJEK
ARHIVI - IZVORI LOKALNE I ZAVIČAJNE POVIJESTI
Pošt. kolegice i kolege!
Želio bih se ukratko osvrnuti iz arhivskog aspekta na neka važna pitanja o samima sebi
i svojoj zavičajnoj odnosno lokalnoj povijesti.
Stari Grci su imali poznatu izreku: Upoznaj samoga sebe. To se može i treba
primijeniti na svakog čovjeka, a napose na poznavanje lokalne i zavičajne povijest. Naime
dobro poznavanje sebe, svojeg porijekla ili genealogije, svojega grada, svoje škole, ustanova,
gospodarstva, običaja i tradicije je, rekli bismo, zahtjev da se ostvari druga poznata latinska
izreka ili filozofska pretpostavka koja glasi: Nihil volitum nisi praecognitum – ništa se ne voli
ako se prethodno ne upozna. Dakle da bismo voljeli sebe, svoj grad, svoj kraj i šire potrebno
je poznavanje, a to znači drugim riječima: poznavanje zavičajne i lokalne povijesti. Stoga je
tema ovogodišnjeg savjetovanja u Subotici vrlo aktualna i korisna.
- Lokalna povijest je osnovica i temelj poznavanja svojeg zavičaja, svojih tradicija,
kulture, gospodarstva i demografskih prilika. A to je vrlo bitno u životu svake sredine i
njezinog daljnjeg razvoja.
- No lokalna povijest je isto tako temelj i polazište za jednu širu sintezu regionalne,
nacionalne pa i svjetske povijesti u svim njezinom aspektima.
- U tom procesu arhivi su baza pisanih podataka, kao conditio sine qua non, za lokalnu
povijest i ishodište šire povijesti.
I premda su danas arhivski izvori dostupni ne samo na stari tradicionalni način nego i
putem elektroničkih medija, ipak ih arhivi još više trebaju prezentirati i diseminirati u široku
javnost. To mogu efikasno činiti putem lokalnih publikacija, medija, škola, predavanja,
izložbi, javnih nastupa i drugih sličnih akcija. I to ne samo zato da informiraju kako je nekada
bilo, nego da primijene onu misao: Historia est magistra vitae.
Naime povijest pokazuje uzroke i povode zašto se nešto dogodilo a drugo nije, koji su
razlozi i zakonitosti djelovali na određene procese i kakve su posljedice imali. Tu se nalaze
poruke, ali i odgovori na mnoga današnja pitanja i probleme: zašto je moj kraj, regija i narod
u takvom stanju, što je trebalo učiniti, a što otkloniti da opća slika buda bolja. Iz današnje
povijesne distance bolje se uočavaju propusti odnosno nedostatci u nekom ranijem procesu,
događaju ili akciji.
11
Moram primijetiti da danas mnogi političari i neki drugi javni radnici javno nastupaju i
donose određene značajne političke, gospodarske i druge odluke bez dovoljnog poznavanja
lokalne povijesti, bez temeljitog uporišta i znanja. To izgleda kao da svijet počinje od danas ili
iz njihovih zamišljanja, te se onda gradi kuća bez čvrstih i provjerenih temelja.
Pogledajmo neka područja, uz određene ilustracije, gdje su arhivi osnovni izvori
lokalne povijesti:
1. Za demografska istraživanja lokalne povijesti, za istraživanje genealogija, nataliteta,
mortaliteta, bolesti, migracije itd.
To je područje osobito važno jer demografija pokazuje snagu ili slabost stanovništva i
naroda. O tome su pojedini arhivi, a i drugi istraživači, već objavili značajne radove i prikaze,
ali tu još ima mnogo neodgovorenih pitanja i istraživanja.
2. Za povijest gospodarstva - arhivski izvori pokazuju koji su povijesni modeli bili
najučinkovitiji, zatim što je utjecalo na razvoj gospodarstva, koji su promašaji i negativni
postupci učinjeni, koje su firme bile uspješne, a koje ne i zašto.
I u području gospodarstva postoji više objavljenih radova, monografija, obljetnica,
izložbi, ali i tu postoje još mnoga neobjašnjena pitanja, za koja istraživači trebaju zahvatiti u
arhivske izvore.
3. Arhivski izvori su vrlo potrebni za istraživanje lokalne povijesti u strogom smislu, za
istraživanje znanosti, prosvjete i kulture, jer od njih ovisi viši i uspješniji opći razvoj. Neki
prošli sustavi su pokazali više, a drugi manje pozornosti prema znanosti, prosvjeti i kulturi, te
se iz toga mogu vidjeti i određene posljedice. Ako se ne ulaže u znanost, prosvjetu i kulturu onda stoji ili zaostaje i sveukupni razvoj.
U ovom području postoji više objavljenih radova, prikaza, izložbi i drugih prezentacija
te je sve veći interes istraživača za ovo područje.
4. Vrlo su korisni arhivski izvori za pitanja društvenog uređenja i upravu, jer oni
analiziraju međuljudske odnose i upravnu organizaciju. Znamo da su u povijesti postojali
solidni i prokušani načini uprave i društvenog uređenja, kao i oni loši pa se i tu može krenuti
od lokalnih sredina do opće razine i pronaći ono najbolje, a izbjeći loše sustave.
Na tom području postoji više radova koji analiziraju i pokazuju društvene odnose,
dobru ili lošu upravu, razne oblike administracije i sustave te nam i tu svakako treba biti
povijest učiteljica.
5. Konačno da skratim reći ću da nema područja gdje arhivi ne pružaju izvore za
poznavanje sveopće lokalne slike, koji se mogu koristiti, mutatis mutandis tj. promijenivši što
treba promijeniti, i danas i sutra. Danas je u vremenu elektronike nužna brza, ali utemeljena
12
informacija koja će pomoći javnosti kako mogu dobre ideje i određeni pokazatelji upozoriti na
promašaje, ali i pokazati uspješne oblike života. Konačno ne moramo uvijek izmišljati, kako
se kaže, toplu vodu.
Neke arhivske mogućnosti za prezentiranje zavičajne i lokalne povijesti
a) Češće prezentirati arhivske izvore o lokalnoj povijesti po područjima, resornim
djelatnosti i službama, osobito putem medija.
b) Povremeno objavljivati publikacije značajne izvorne arhivske građe lokalnog
karaktera, osobito ustanova, firmi, događaja i osoba (npr. crkvene i školske spomenice
ili kronike, matične knjige, obljetnice firmi, značajne udruge, zaslužne osobe i obitelji
itd). Arhivi trebaju istraživačima omogućiti i objavljivati i starije arhivske izvore,
osobito što su pisani rukom i na latinskom, njemačkom ili drugim jezicima koje
današnji istraživači slabo poznaju.
c) Sudjelovati u kreiranju školskih udžbenika za lokalnu povijest npr. Moj zavičaj i
slično.
d) Održavati predavanja u školama i posjetima učenika arhivu te razna natjecanja znanja
iz lokalne povijesti, npr. tzv. kvizovi i sl. uz skromne nagrade i priznanja.
e) Organizirati povremene opće i prigodne izložbe za razne obljetnice i događaje, s
jednostavnim katalozima
f) Uvesti godišnje 1-2 sata predavanja u razrede, gdje će prokušani arhivist-povjesničar
predočiti izvore za lokalnu povijest
g) Održati učiteljima i profesorima barem jednom godišnje informativno predavanje o
mogućnostima korištenja arhivskih izvora, kako bi mogli svojim učenicima davati
konkretne teme iz zavičajne i lokalne povijesti zadaće.
h) Izraditi deplijane tj. kratke informacije o arhivu i izvorima lokalne povijesti te ih u
raznim prigodama besplatno dijeliti kao promidžbene materijal.
i) Godišnje 2-3 puta otvoriti arhiv širokoj javnosti uz prikazivanje filmova, održavanje
pojedinih radionica (o genealogiji, heraldici, starim igrama, nacrtima, zanimljivim i
značajnim događajima, katastrofama i tome slično).
j) I da ne dužim, postoje i drugi brojni promidžbeni načini svojstveni pojedinim
sredinama, da se upozori na fundamentalnu vrijednost arhivskih izvora za lokalnu
povijest.
Na koncu želim podvući da mnogo toga arhivi danas čine i da su oni postali značajna
žarišta i baza za lokalnu povijest. No kod toga je potrebno prijeći iz starog činovničkog
uredovanja te organizirati u sklopu arhiva na primjer Dokumentarno- informativni centar
13
(DIC) za javnost i lokalnu povijest. Dakako da tu trebaju raditi vrsni arhivisti, stručnjaci,
povjesničari, predavači, jezičari i pedagozi. Istina je da su nam mogućnosti velike, a
potencijali dosta skromni, no isto tako je istina, da možemo i trebamo više učiniti. I premda su
sile male, kako se kaže, ako je volja spremna, to je već prvi i osnovni korak u napredovanju.
Stoga unesimo više svjetla i znanja o samima sebi, o svojem gradu, školi, gospodarstvu, kraju
i svim drugim sadržajima s kojima se susrećemo svaki dan a o kojima mnogo ne znamo. Jer i
tu vrijedi da je neznanje izvor mnogih zabluda i pogrešaka, pa ih stoga trebamo otklanjati
znanjem i vlastitim svjetlom spoznaje.
14
GYENESEI JÓZSEF, BÁCS-KISKUN MEGYEI LEVÉLTÁR, KECSKEMÉT
A HELYTÖRTÉNETÍRÁS AKTUÁLIS KÉRDÉSEI
2009 decemberében intézményünk könyvbemutatót szervezett, amelyen a levéltár immáron
három és félévtizede útjára indított évkönyv sorozatának 23. kötetét mutattuk be a kecskeméti
közönségnek. A könyvbemutatót praktikusan egy kerekasztal-beszélgetéssel kötöttük össze,
amelynek középpontjában a helytörténetírás aktuális elmélete és gyakorlata állt. A viszonylag
kisszámú hallgatóság előtt lezajlott diskurzuson szakmánk képviseletében részt vett
intézményünk két korábbi igazgatója és egy levéltáros munkatársunk, aki a honismereti
mozgalom megyei szervezetét is reprezentálta. Jelen volt továbbá a helyi főiskola egyik
történelmet tanító oktatója, valamint a könyvkiadói oldal két képviselője is.
A fentiekből kitűnik, hogy a beszélgetés résztvevőinek körét úgy alakítottuk ki, hogy a téma
kapcsán napirendre kerülő kérdéseket lehetőleg minél több oldalról körbejárhassuk. A
könyvbemutatót megelőzően szervezőként igyekeztem munkatársaim segítségével a
helytörténetírás legfontosabb, legneuralgikusabb csomópontjait felvázolni, valamint röviden
kifejteni az ezzel kapcsolatos álláspontunkat, amely ez esetben vitaindítóként szolgált. A
kérdéseket és a hozzájuk kapcsolódó lehetséges válaszokat a találkozót megelőzően írásban
eljuttattuk a beszélgetőpartnereknek, akiknek így elegendő idő állt a rendelkezésükre
mindezek végiggondolására, támogató érveik vagy cáfolatuk megfogalmazására.
1. A beszélgetés során elsőként a helytörténész fogalmát próbáltuk definiálni. Felvetésünk
ezzel kapcsolatban a következő volt:
A magyarországi történetírás művelői a 19. századtól kezdődően alapvetően két táborra
oszlottak: a nagy szintéziseket készítő, magas szakmai tudással rendelkező profikra és az
amatőröknek tekintett helytörténészekre. Helytörténésznek tartották mindazokat, akik nem
tartoztak valamely hivatalos történetírói iskolához, illetve akik helyi témákat dolgoztak fel.
Mi a helyzet ma ezen a téren? Kiket nevezhetünk helytörténésznek? Meglátásunk szerint ez a
meglehetősen sztereotip megosztottság napjainkban is fennáll. Léteznek ugyanis komoly
igénnyel megírt helytörténeti művek, és arra is tudnánk példát mondani, amikor országos
hírnévnek örvendő történész készített nem túl jó helytörténeti írást. A kerekasztal-beszélgetés
hozzászólóinak egyike elmondta, hogy szerinte a helytörténészeket nem veszik komolyan,
amit például nagyon jól jelez az, hogy a magyarországi történettudományi doktori iskolákban
nem lehet helytörténeti jellegű témát választani. Hozzátette azonban azt is, hogy a
helytörténészekről alkotott negatív képet sajnos erősíthetik azok az esetek is, amikor a
kapcsolatokkal,
így
pénzzel
rendelkező,
magukat
helytörténésznek
tartó
kutatók
15
színvonaltalan kiadványokat jelentetnek meg. Helytörténész az, aki a nagyközönségnek írja jó
értelembe vett ismeretterjesztő műveit vélekedett egy másik beszélgetőpartner. A beszélgetés
során volt, aki azt a véleményt képviselte, hogy a helytörténet szó használata napjainkra
meghaladottá vált, manapság talán helyesebb volna a mikrotörténelem kifejezés alkalmazása.
Egy újabb vélemény szerint a helytörténészeket lenézéssel emlegetik, holott sokszor nem
lehet megvonni a határt, hogy hol van a helytörténet vége, hol kezdődik az országos és a
nemzetközi téma. Országtörténetet írni nem lehet helytörténet nélkül, ezért talán helyesebben
volna vidéken élő történészekről beszélni.
2. A következő kérdés arra vonatkozott, hogy az országos történetírás szakszerűségi
kívánalmai vajon számon kérhetők-e a helytörténészeken? A résztvevők egyetértettek abban,
hogy a szakszerűségi szempontoknak bizonyos mértékig meg kell jelenniük a helytörténeti
művekben. Az így létrejövő „átmeneti művek” lokális témájúak, de megközelítési
szempontrendszerükben és metodikájukban nem provinciálisak. Csak zárójelben jegyzem
meg, hogy ezeket a kívánalmakat igyekszik érvényre juttatni a Bács-Kiskun megyei levéltári
évkönyv is, továbbá a többi hasonló magyarországi levéltári kiadvány is.
3. Arra a kérdésre, hogy mi a helytörténetírás alapvető feladata, a következő tömör válasz
fogalmazódott meg: A globalizálódó világban az egyének, a helyi közösségek identitásának a
megtartásában komoly szerepük lehet a lokális értékeknek. Ezek megőrzéséhez a
helytörténetírás jelentősen hozzájárulhat.
4. A diskurzus során szó esett a helytörténeti témájú kéziratok kiadásának lehetőségéről is. A
helyi emlékezethullámok (pl. millecentenárium, 1956-os évforduló stb.) időszakain kívül eső
években lehet-e a helyi identitás megőrzését segítő kiadványok megjelentetéséhez anyagi
forrásokat találni? – hangzott el az erre vonatkozó kérdés. A Kádár-korszakban egy-egy
községi monográfia megjelenése komoly esemény volt, foglalkoztak a kiadvánnyal a helyi
sajtóban is. Ez a helyzet mára azonban fokozatosan megváltozott, elsősorban financiális okok
miatt. Ahol nem fűződik érdek a szponzoráláshoz, nem lesz az ügyből semmi – jött a
lehangoló válasz a könyvkiadói oldal részéről.
5. A kerekasztal-beszélgetés során töprengtünk azon is, hogy vajon a felsőoktatásban a
történelem tanítás során az országos szintézisek mellett felhasználásra kerülnek-e
helytörténeti művek is. Választ kerestünk arra is, hogy milyen arányban születnek
helytörténeti témában szakdolgozatok. Tény az, hogy szakdolgozatok készítéséhez remek
kiindulópontot jelenthetnek a levéltárban fellelhető források. Ezzel kapcsolatban azonban a
tapasztalat az, hogy kevesen jutnak el a levéltárba, vagy a hallgató rendelkezésére álló idő
16
rövid, de a legfőbb gond az, hogy sokszor az oktatók sincsenek tisztában, hogy milyen típusú
iratokat őriz a levéltár, és ez számos alkalommal rossz témaválasztást eredményez.
Lehetséges megoldásként felvetődött a főiskola és a levéltár közti kapcsolatok erősítése,
amely értékes művekkel gazdagíthatná a helytörténeti irodalmat. A kerekasztal-beszélgetésen
elhangzottak,
úgy
vélem,
érintették
a
helytörténetírás
elméletének
legfontosabb
csomópontjait. A felmerült kérdésekre azonban természetesen az általunk, illetve a diskurzus
résztvevői által adott válaszoktól eltérő válaszok is adhatók.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
17
VARSÁNYI ATTILA
LEVÉLTÁR ÉS HELYTÖRTÉNET KAPCSOLATA HÓDMEZŐVÁSÁRHELYEN
Ugyan immár egy éve a Csongrád Megyei Levéltár szegedi központjában dolgozom, az azt
megelőző közel 18 esztendőt a Hódmezővásárhelyi Fióklevéltárban töltöttem el különböző
beosztásokban, így értelemszerűen mai előadásom témája alapvetően hódmezővásárhelyi
tapasztalataimon alapul. Amit elmondok, azt kéretik nem általánosságként kezelni, azok
egyedi és helyi tapasztalataim, azonban nem tartom kizártnak, hogy más levéltárakból
érkezett kollégák találnak majd ismerős elemeket mondandómban.
Akik közelebbről ismernek, tudják: nem kifejezetten vagyok a közhelyek embere. Most
azonban kénytelen vagyok nekik méretes csalódást okozni, előadásomat ugyanis egy termetes
közhellyel kezdeném. Az én hódmezővásárhelyi, egyben levéltáros pályafutásom úgy
kezdődött, hogy jókor kerültem jó helyre. Jókor, azaz 1992 decemberében, a rendszerváltozást
követően nem sokkal, ami – ma már tudom – soha nem látott pezsgést idézett elő a város (és
nemcsak Hódmezővásárhely) helytörténeti mindennapjaiban is. A szabadabb mindennapok
lehetőséget adtak korábban tabuként kezelt helyi témáknak nem csupán a kutatására, hanem
ami fontosabb, a publikálására is. Ennek leginkább eklatáns példája Vásárhelyen a város II.
világháborús áldozatainak egészen a legapróbb részletekig történő feltárása és dokumentálása
két kötetben, ami javarészt egyik helyi levéltáros kollégámnak, Makó Imrének a szinte
emberfeletti munkáját dicséri. Ebben a megpezsdülő helytörténeti életben a vásárhelyi levéltár
a kezdetektől fogva központi szerepet játszott, egyrészt nyilván azért, mert a
Hódmezővásárhely történetére vonatkozó iratok jelentős részét ott őrzik, másrészt pedig azért,
mert szakembergárdája alkalmas volt e szerep betöltésére. Nemcsak új publikációs témák
elfogadtatását hozta magával az új politikai és társadalmi környezet, hanem lehetőség nyílt
helytörténettel, néprajzzal foglalkozó társadalmi szervezetek létrehozására is. Jól mutatja a
levéltár központi szerepét, hogy az 1991 februárjában életre hívott hódmezővásárhelyi
Szeremlei Társaság (Szeremlei Sámuel a város első monografikus történetírója volt, aki 1900
és 1913 között öt kötetben jelentette meg Vásárhely-történetét) mindhárom vezető posztját, az
elnökét, a titkárét és a jegyzőét is aktív, vagy éppen egykori hódmezővásárhelyi levéltárosok,
Herczeg Mihály, Kruzslicz István Gábor és Makó Imre töltötték be.
A Csongrád Megyei Levéltár a maga nemében egyedülálló intézmény még a magyarországi
levéltárak sorában is, hiszen kiterjedt fiókhálózata révén öt, szinte magában is megálló
levéltárat egyesít. Működik levéltár a szegedi központ és Hódmezővásárhely mellett Makón,
18
Szentesen és Csongrádon is, és ezek a levéltárak városuk és annak környéke helytörténeti
központjainak számítanak. Koránt sem egységes e városok helytörténeti képe: Szeged például
a várostörténet monografikus feldolgozása mellett tette le a voksát, s immár 1990-ig fel is
dolgozták azt összegző szintézis formájában. Makó városa szintén a monográfia mellett
foglalt állást, ott is megjelent már több kötetnyi várostörténet. Ezzel szemben Szentes és
Csongrád más utat követ: a nagylélegzetű monográfiák helyett kisebb tanulmánykötetek,
rövidebb munkák kiadásával igyekeznek feldolgozni városuk történetének egy-egy részletét, s
egyelőre várnak az összegzéssel. Hódmezővásárhely valahol félúton helyezkedik el e két
iskola között: nem veti el a monográfia eszméjét, 1918-ig meg is írták már a város történetét,
ráadásul előkészületben van egyrészt az 1950-ig elhaladó történeti kötet, másrészt pedig egy
tematikus, azaz néprajzi monográfia kézirata is. Azonban Vásárhelyen mindig is odafigyeltek
arra, hogy az egyes résztörténetek alaposabb feltárására alkalmas tanulmánykötetek is ott
legyenek a helytörténeti palettán: ilyen volt az 1970-es években indult Vásárhelyi
Tanulmányok sorozata, ilyen volt másfél-két évtizeddel később a Vásárhelyi téka
könyvszériája, s ilyen a már említett Szeremlei Társaság 1996 óta létező és folyamatosan
megjelenő évkönyve, melynek 2004-től hét éven át lehetettem társszerkesztője, és gyakran
szerzője. A kötet kiadása egyre nehezebb, elsősorban anyagi akadályok miatt, holott – és ez
jelzi a rendszerváltozás utáni helytörténeti pezsgés mára történt kimúlását is egyben – ma már
a Szeremlei-évkönyv az egyetlen rendszeresen megjelenő periodika Hódmezővásárhelyen,
amelyben a város és környéke históriájával foglalkozó kutatók még publikálni tudják
írásaikat.
Jó időben kerültem tehát a jó helyre, s ami ez utóbbit illeti, könyvtáros barátaim szoktak
emlegetni mosolyogva egy mondást, amely szerint egy igazi könyvtárosnak két ádáz ellenfele
van: a könyv és az olvasó. Ha mindezt tovább akarom gondolni a saját szakmánkra, akkor a
bon mot nyilván úgy hangoznék, hogy az igazi levéltáros két esküdt ellensége az irat és a
kutató lenne. Nem állítom, hogy az eltelt két évtized levéltári látogatásai során ne találkoztam
volna e mondás igazságával, szerencsémre azonban mindez Hódmezővásárhelyre soha nem
volt igaz ottlétem alatt. Mindig az irat tiszteletére, s természetesen ezzel összefüggésben az
irattal foglalkozó kutatók tiszteletére neveltek, ami nyilván egy Vásárhelyhez hasonló
kisvárosban, ahol a helytörténet gyakorlói szinte egy nagy családként működnek, könnyebb és
egyszerűbb is. Levéltár szakos egyetemi tanulmányaim idején azt tanultam, hogy a levéltárak
csak jóval később, nagyjából a rendszerváltozás időszakában nyitották meg kapuikat a
nagyközönség előtt, szemben a könyvtárakkal és a múzeumokkal, s ezzel is magyarázható
máig
is
tartó
ismertségbeli
lemaradásuk.
Nos,
nyugodtan
állíthatom,
hogy
ez
19
Hódmezővásárhely esetében nem fedi a valóságot. Utánanéztem a korábbi korszakok kutatási
naplóinak, s ezek alapján az a helytörténettel foglalkozó mag, amely az 1990-es évek
vásárhelyi történetírását meghatározta, már az 1980-as évtized elejétől rendszeresen kutató
vendége volt a helyi levéltárnak. Azonban a biológia törvényszerűségei természetesen itt is
hatnak, folyamatos volt e helytörténész társaság kiöregedése, többen el is haláloztak közülük.
Így az én korosztályom egyik legfontosabb feladata értelemszerűen a fiatalítás lett, s ennek
igyekeztem megfelelni Hódmezővásárhelyen levéltárosként, levéltár-igazgatóként éppúgy,
mint a Szeremlei Társaság titkáraként. Büszke vagyok arra, hogy a Társaság évkönyveiben
rendszeresen lehetőséget tudtunk adni fiatal kutatóknak, s hogy tíz fölött van azoknak a
száma, akik életük első publikációját a hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyvében
jelentethették meg. Mindez persze nem járt súrlódások nélkül: az idősebbek közül többen nem
örültek az ifjabb konkurencia megjelenésének, egyikük-másikuk kutatási témáját és területét
olyannyira sajátjának tekintette, hogy megjelölte és ádáz Cerberusként védelmezte is az oda
behatolni kívánó ifjoncok elől, s bizony a „Tiszteljük a kutatókat!” elve néha döccent, amikor
levéltárosként olyan telefont kaptam valamelyik jeles helytörténésztől, hogy egy téma iratait
rajta kívül másnak ne merjük kiszolgáltatni. Az ember ilyenkor általában nyelt egyet, majd ezt
követően utasította vissza egyértelműen a kérést. De a fiatalok részéről is érkeztek időnként
érdekes elképzelések. Máig nem feledem azt a fiatalembert, aki egyszer azzal keresett fel a
levéltárban, hogy azt a dobozt szeretné kikérni, amely tartalmazza az egykor
Hódmezővásárhely területéből kiszakított község, Székkutas történetét. Ugyan idegent nem
szabad levinnünk magunkkal a levéltári raktárakba, akkor egyszer mégis kivételt tettem, s
megmutattam az ifjúnak csak azt a több száz dobozt, ami a Székkutas Községi Tanács
iratanyagát rejtette, s közöltem vele, hogy mindez csak egy szelete a reá váró munkának…
Mindettől eltekintve ma is a fiatalítás elsődleges híve vagyok, holott a levéltári kutatómunka
sok szempontból nem a mai generációk sajátja, lévén elsősorban sok idő, nagy-nagy türelem
és kidolgozott farizom szükségeltetik hozzá. A jövőt azonban mindenhol a fiatalok jelentik, s
ugyan terveimet Vásárhelyen én már nem tudom megvalósítani, remélem, hogy az engem
követők majd igen, s hogy éveken keresztül nem hiába, nem feleslegesen, s nem az
asztalfióknak dolgoztunk a Hódmezővásárhelyi Levéltárban.
20
NADA BOROŠ
REGIONALNI ARHIVI – ZAVIČAJNE VEDUTE PROŠLOSTI
Sažetak: U ovom radu ukazano je na regionalne arhive, kao nezaobilazne riznice istraženog i
neistraženog pisanog kulturnog nasleđa, sa posebnim akcentom na pisanje lokalne ili
zavičajne istorije. Dela koja obrađuju teme iz lokalne istorije, čak i kada nemaju veliku
istoriografsku vrednost, veoma su značajna, jer brzo posle nastanka postaju istorijski izvor. U
prilog ove teze mogu se navesti kratke istorijske povesti pojedinih sela, pa i gradova koje su u
18. i 19. veku beležila najčešće, sveštena lica ili učitelji, a danas ih koristimo kao istorijske
izvore.
Savremena istoriografija okrenuta je pisanju lokalnih istorija, jer su saznanja o prošlosti
osnova ljudskog identiteta, a iščitavanjem različitih istorijskih dela saznajemo samo delove
lokalne povesti, jer ona nastaju i pod uticajem tradicije, vaspitanja, kulture ali i osećaja
pripadnosti zajednici.
Nezaobilazno mesto za pisanje lokalne ili zavičajne istorije koju beleže ozbiljni hroničari su
regionalni arhivi kao ustanove koje prikupljaju, sređuju i obrađuju arhivski materijal na
prostoru svoje regije. Hroničari prate sve relevantne aspekte koje zahteva ovakvo
stvaralaštvo: nastanak i razvoj mesta, geografski položaj, društveno ekonomske prilike,
običaje, poreklo stanovništva i rodoslove porodica, školstvo, zadrugarstvo, sport, učešće
stanovnika u oslobodilačkim ratovima i drugo, nastojeći da sve argumentuju činjenicama i
fotografijama.
Zbog ovako širokog dijapazona neophodnih podataka pisci lokalne istorije koriste sve vrste
fondova koji se čuvaju u arhivu: upravne, pravosudne, vojne, prosvetne, kulturne, socijalne i
zdravstvene, privredne kao i lične i porodične fondove, fondove društveno političkih
organizacija, društava i udruženja. Veliki broj hroničara zavičajne istorije koristi i arhivske
zbirke posebno zbirku crkvenih matičnih knjiga, zbirku karata i planova, zbirku fotografija,
zbirku memoarske građe i druge.U prilog tome navela bih da su zbirke crkvenih matičnih
knjiga, zbirke fotografija kao i fondovi gradske uprave – Magistrat, Poglavarstvo i Gradski
odbor, fondovi koji se najviše koriste u naučno istraživačke svrhe.
21
Nezaobilazno štivo za hroničare je svakako i literatura, koju obilno koriste uz arhivsku građu,
posebno ako je lako dostupna za korišćenje, kao što je to u arhivu Zrenjanin, koji ima stručno
obrađenu biblioteku sa oko 15.000. knjiga. 25
Neophodno je naglasiti da su i pored svega navedenog autori zavičajne istorije veoma često
upućeni i na kazivanja i sećanja koja su sami prikupljali i beležili. U prilogu tome navela bih
knjigu Jovana Erdeljenovića Srbi u Banatu, 26 objavljenju 1986 i 1992. godine kada je izašlo
drugo dopunjeno izdanje, nastalu na osnovu neposrednog posmatranja na terenu, upotpunjenu
usmenim kazivanjem ali i istovremenim korišćenjem primarnih istorijskih izvora. U knjizi su
dati istorijski prikazi naseljenih mesta južnog i srednjeg Banata. Kada počinje izlaganje o
predanju naselja ovaj vrsni hroničar, obično počinje rečima: prema pričanju najstarijih
stanovnika naselje je dobilo ime po tom i tom, ili je prvobitno bilo naseljeno tamo i tamo. Ta
svedočanstva starih ljudi iz 20.- tih godina XX veka su prilično pouzdana, a kada su
potkrepljena nekim pisanim istorijskim izvorom, kartom ili planom koji se čuva u
regionalnom arhivu, onda postaju pravi istorijski izvor. To potvrđuju i fusnote lokalnih ili
zavičajnih istorija pisanih na prostoru Banata, u kojima je nezaobilazni istorijski izvor
pomenuta knjiga Jovana Erdeljanovića.
Kao kvalitetan i neosporan istorijski izvor su i hronike pojedinih naselja, koje su pisane u
XIX, početkom XX, veka a retko u XVIII veku. Najčešće su ih pisala sveštena lica i učitelji ili
na osnovu pisanih podataka do kojih su došli u mestu svoga službovanja ili na osnovu sećanja
starijih ljudi iz okruženja koji su znali da dosta tačno prepričaju događaje koji nisu bili nigde
zapisani ili evidentirani. Kako drugi izvori za te, pa i starije periode najčešće nisu sačuvani ili
su sačuvani samo u tragovima, ta svedočanstva koriste se kao sekundarni istorijski izvori.
U prilog tome navela bih hronologiju koju je napisao sveštenik Sava Stajić
27
za naselje
Elemir koje se nalazi u srednjem Banatu, od početka XVIII veka do prve polovine XX, veka i
zapis o nastanku imena bantskih sela Dobrice i Margite koje je napisao vrsni zrenjaninski
hroničar i prvi upravnik arhiva Zrenjanin Timotej Rajić.
U hronologiji događaja koje je u svom zapisu napisao sveštenik Stajić krajem XIX i početkom
XX veka opisani su između ostalih i događaji vezani za revoluciju 1848 i 1849. Da bi
ustanovili verodostojnost podataka koje je naveo sveštenik proverili smo arhivsku građu i
25
Istorijski arhiv Zrenjanin ima u svojoj biblioteci evidentirano 15.609. knjiga. Najveći broj knjiga odnosi se na društvene nauke.
Jovan Erdeljanović, Srbi u Banatu, Novi Sad,1992.
27
Sava Stajić, prota, nedovršena Monografija sela Elemira
26
22
literaturu 28 i ustanovili da je sveštenik skoro precizno tačno opisao događaje iz tog perioda za
Elemir, selo Aradac i Veliki Bečkerek (Zrenjanin). Pretpostavljamo da su i drugi podaci, koje
nismo uspeli da proverimo tačni. Hroničarima neseljenih mesta Elemir i Aradac, kao i grada
Zrenjanina nezaobilazno je i ovo štivo sveštenika Save Stajića, kao izvor za pisanje hronika.
U svojim beleškama Timotej Rajić, vrsni zapisivač i istraživač lokalne, zavičajne istorije
beležio je istorijske izvore do kojih je dolazio radeći kao prvi upravnik arhiva, od 1946.
godine, kada arhivski fondovi i zbirke nisu bili čvrsto ustrojeni. Pored toga imao je kontakata
sa učenim i običnim starim ljudima čija je sećanja pomno beležio. Na svu sreću njegove
beleške i zapisi su sačuvani, formirana je zbirka dokumenata Timotija Rajića, 29 te se oni
koriste kao dosta pouzdani istorijski izvori. U njima smo saznali da su sela Dobrica i Margita
dobili ime po mladiću Dobrici i devojci Margiti, koje su na sam dan venčanja pobili Turci
1737. godine, kada su u ratu sa Austrijom 1736 – 1738, 30 prelazli Dunav, upadali u Banat
palili sela i ubijali stanovništvo. Istorijski izvori potvrđuju podatak da su u ovom ratu Turci
naneli velike štete, posebno južnom Banatu, kada su u svojim pljačkaškim pohodima palili,
ubijali i odvodili u zarobljeništvo i muškarce i žene, da bi tražili otkup za njih.
Putem storijskih izvora nismo mogli da potvrdimo verodostojnost iznetih podataka Timotija
Rajića o selima Margiti i Dobrici, ali s obzirom na okolnosti koje su bile karakteristične za
južni Banat u prvoj polovini XVIII veka, ove podatke možemo koristiti kao sekundarni
istorijski izvor.
Međutim, Timitije Rajić, kao dobar poznavalac latinskog, nemačkog i mađarskog jezika
iščitavao je arhivsku građu, prevodio je i prepisivao, praveći dragocene beleške i spiskove,
koji se zbog kvalitetne obrade i verodostojnosti prevoda mogu svrstati u primarne istorijske
izvore.
Jedan od njegovih značajnijih dokumenata te vrste su prepisi iz poreskih knjiga koji se odnose
na stanovništvo i naselja Kikindskog dištrikta, za sela – Bašaid, Karlovo( danas sastavni deo
Novog Miloševa), Kikindu, Melenci i Mokrin, za perioda od 1776-1795. Na osnovu ovih
28
Vasa Bogdanov, Ustanak Srba u Vojvodini i Mađarska revolucija 1848 – 1849, Subotica, 1929.
Arpad Lebl, Revolucionarni pokret u Vojvodini 1848 – 1849, Novi Sad, 1960.
Duško Petrov Savičin, Srpski narodni pokret 1848/49, Zrenjanin, 2006.
29
Istorijski arhiv Zrenjanin, F. 39 Zbirka dokumeata Timotija Rajića
30
dr Dušan J. Popović, Srbi u Banatu do kraja osamnaestog veka, Beograd, 1955.
23
prepisa može se pratiti poreklo i kretanje srpskog naroda na prostoru Banata u drugoj polovini
osamnaestog veka. 31
Sam dokumenat je pisan grafitnom olovkom, jasnim i čitkim rukopisom, pa s obzirom na
stručnost autora, direktne istorijske izvore i mogućnost provere prepisa ovaj dokument
svrstavamo u izvore prvog reda, kako za proučavanje zavičajne ili lokalne istorije, tako i za
istraživanja prošlosti u okviru šireg istorijskog konteksta.
Kao što se iz ovog kratkog saopštenja može zaključiti regionalni istorijski arhivi su čuvari i
obrađivači primarnih i sekundarnih istorijskih izvora bez kojih se zavičajna istorija ne može
izučavati i pisati. Samo istrajna i ozbiljna istraživanja otvaraju pun pogled i vidik ka
zavičajnoj istoriji, koja čini kockicu mozaika utkanu u veliki mozaik prošlosti – regije, zemlje
i sveta.
Nada Boroš
Istorijski arhiv Zrenjanin
31
Istorijski arhiv Zrenjanin, F. 39 Zbirka dokumeata Timitija Rajića
24
SZÖGI LÁSZLÓ
SZABADKAI DIÁKOK AZ EURÓPAI EGYETEMEKEN 1416-1918
Eddigi ismereteink szerint a középkorban, tehát Mohácsig a történeti Magyarország
területéről több mint 13000 beiratkozás történt az európai egyetemeken. A peregrinusok
száma a korai újkorban, vagyis ebben az összefüggésben 1526 és 1800 között gyakorlatilag
27 000 beiratkozóval határozható meg, s végül a hosszú 19. században, azaz 1801 és 1919
között mintegy 60 000 külföldi beiratkozóval számolhatunk. Az egyetemjárás szokása a
történeti Magyarországon minden korszakban meghaladta az európai átlagot, aminek egyik
természetes oka a hazai egyetemi rendszer igen késői kiépülése, de másik oka az a jelentős
motiváció, ami nemzetiségtől és felekezettől függetlenül jellemezte e térséget. Ennek
következtében igen nagy társadalmi igény, ha úgy tetszik kötelező szokás volt a tudást a
legnagyobb európai kulturális központokban megszerezni.
A rendelkezésünkre álló adatbázis ma már lehetségessé teszi, hogy akár egy város
adatait lekérdezzük és a legkülönbözőbb szempontok alapján, elemezzük. Mindez fontos új
összefüggéseket tárhat fel a település, művelődés-, és oktatástörténetéről, nemzetiségi,
felekezeti változásairól, de sok adattal járulhat hozzá egy-egy kisebb közösség történetének
kutatásához. Itt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy az alábbi adatok csak a szűkebb
Magyarországon és Erdélyen kívüli európai egyetemekre vonatkoznak, ezeken kívül még sok
szabadkai fiatal tanult a magyar felsőoktatási intézményekben.
Szabadka esetében már relatíve korán, 1416-ban iratkozik be az első diák a Krakkói
Egyetemen, Petrus Vincency de Sobotka. Őt követi ugyanott 1453-ban Stanislaus Petri de
Szobothka. A következő diákkal 1461-ben találkozunk a Bécsi Egyetemen, aki név szerint
Paulus Chimer de Zabacka. Ezután ismét két krakkói peregrinus következik, 1477-ben
Demetrius Blasii de Sabbthka, majd 1499-ben Johannes Mathie de Sobothka. A város utolsó
középkori egyetemjáró diákja valószínűleg Martinus Holga de Zabatka volt, aki 1504
áprilisában iratkozott be a Bécsi Egyetemen. Szabadka középkori egyetemjárásáról mégsem
beszélhetünk teljes bizonyossággal, mivel az említett helynevek biztos feloldását nem
garantálhatjuk. Ennek ellenére rendkívül valószínű, hogy a városnak négy krakkói és két bécsi
peregrinusa volt Mohács előtt. A források sajnos ennél többet nem árulnak el. Ez a korabeli
Magyarországon nagyon alacsony szám, s ez azt jelenti, hogy a településről nagyon kevesen
jutottak el külföldi egyetemre.
25
Egészen más lesz a helyzet a török kiűzése után, amikor Szabadka neve viszonylag
későn, csak 1751-ben bukkan fel először az újkori peregrinusok adattárában. Susich András
ekkor iratkozik be a Gráci Egyetem Bölcsészeti Karán. Őt az első világháború végéig még
sokan követik, eddig összesen 204 szabadkai diákot ismerünk az újkori magyar
egyetemjárásban. Ez már nem jelentéktelen szám, a magyar városok között Szabadka ezzel az
adattal a 38. helyen áll a hosszú 19. században. A peregrináció időbeli megoszlása
negyedszázadonként a következő:
Korszak
Beiratkozások száma
Százalék
1751-1775
2
0,98
1776-1800
2
0,98
1801-1825
3
1,47
1826-1850
20
9,80
1851-1875
66
32,35
1876-1900
44
21,56
1901-1918
67
32,84
Összesen
204
100
A fenti kronológiai táblázatból látható, hogy Szabadka esetében a jelentősebb
nagyságrendű peregrináció, csak a reformkorban kezdődött meg. A szabadságharc előtti
negyedszázadban már húszan eljutottak külföldre, de még szinte kizárólag csak Bécsbe. A 19.
század harmadik negyedében megháromszorozódott a peregrinusok száma, s az összes ismert
adat egyharmadát teszi ki. A 66 diákból 50 Bécsben iratkozik be, kilencen pedig Grácban,
vagy Prágában. Érdekes, hogy a kiegyezés után már hét olyan szabadkai van, aki túljut a
birodalom határain. Közülük hatan mérnökhallgatók Svájcban, vagy Németországban és egy
teológus Rómában. A század utolsó negyedében látszólag meglepő, hogy csökken a külföldre
utazó diákok száma. Itt azonban jeleznünk kell, hogy erre az időre kiépül a magyar
felsőoktatás teljes és korszerű struktúrája, s így Szabadkáról is egyre többen iratkoznak be a
hazai egyetemekre és főiskolákra. Sajnos jelen pillanatban még nem rendelkezünk olyan
elektronikus adattárral, amelyből pontosan meg tudnánk mondani, hogy a 18-19. században
hány szabadkai diák tanult a magyar felsőoktatásban. Számuk messze magasabb volt, mint a
most feltárt létszám, de összegyűjtésük nagyon sok munkát igényel és források egy része
26
sajnos el is pusztult az elmúlt évszázadban. Ezen adatok feltárása a Vajdaság
művelődéstörténete szempontjából a jövő fontos feladata.
A századforduló előtti negyedszázadban azonban már jól látszanak a peregrináció
jellegében és minőségében bekövetkező változások. A 44 diákból csak 18 iratkozott be
Bécsben, tízen Grácban és Innsbruckban, viszont már 15-en német, francia és olasz
egyetemeken. A diákok több mint egy harmada már túllépett a birodalom határain.
Az első világháború előtti utolsó két évtizedben azután még a korábbinál is
magasabbra szökött a külföldi egyetemjárás iránti érdeklődés. A korszak 67 beiratkozójából
33, azaz a diákok fele már külországban tanult gyakorlatilag Németországban, egy-egy
hallgató pedig Párizsban és Zürichben. A Bécsben tanulók aránya tovább csökkent, már csak
egyharmaduk ment a császárvárosba. Ezzel párhuzamosan nyilván nőtt a Budapesten és más
magyar városokban beiratkozó szabadkaiak száma.
Szabadkai diákok az újkori európai egyetemeken 1751-1918
Egyetem
Beiratkozók száma
1. Bécsi Egyetem
67
2. Gráci Egyetem
16
3. Bécsújhelyi Katonai Akadémia
14
4. Bécsi Műegyetem
12
5. Berlini Egyetem
11
6. Bécsi Állatorvosi Intézet
7
7. Innsbrucki Egyetem
6
8. Hallei Egyetem
6
9. Bécsi Hadmérnöki Akadémia
5
10. Hohenheimi Mezőgazdasági Akadémia
5
11. Lipcsei Kereskedelmi Főiskola
5
12. Prágai Egyetem
4
Bécsi Zeneakadémia
3
Zágrábi Akadémia, Egyetem
3
Zürichi Műegyetem
3
Müncheni Egyetem
3
Karlsruhei Műegyetem
3
Bécsi Export Akadémia
2
27
Róma Gregoriana Egyetem
2
Jénai Egyetem
2
Lipcsei Egyetem
2
Berlini Műegyetem
2
Párizsi Egyetem
2
Prágai Műegyetem
2
Mittweidai Technikum
2
Fiumei Haditengerészeti Akadémia
2
Bécsi Augustineum
1
Bécsi Josephinum
1
Gráci Műegyetem
1
Prágai Cseh Műegyetem
1
Zürichi Egyetem
1
Bécsi Képzőművészeti Akadémia
1
Padovai Egyetem
1
Breslaui Egyetem
1
Göttingeni Egyetem
1
Aacheni Műegyetem
1
Müncheni Műegyetem
1
Müncheni Képzőművészeti Akadémia
1
Párizsi Képzőművészeti Akadémia
1
Összesen
204
A szabadkai diákok tehát 39 európai egyetemen jelentek meg az első világháború előtt,
de ebből csak 12 volt olyan, ahol négy hallgatónál több iratkozott be és mindössze öt helyen
voltak tíznél többen. Ezek a Bécsi és a Gráci Egyetem, a Bécsújhelyi Katonai Akadémia, a
Bécsi Műegyetem és a Berlini Egyetem. Az első 12 tanintézetben 157 beiratkozás történt, ez
az összes ismert adat 77,33 %-a, vagyis több mint háromnegyede. Mint látható a szabadkai
peregrinusok 55 %-a valamelyik bécsi tanintézetben tanult, 16 %-uk a Habsburg birodalom
más, kisebb egyetemén, vagy főiskoláján és mintegy 17 %-uk jutott el németországi
felsőoktatási intézményekbe. A francia adatok talán még változhatnak, de lényegében azt
mondhatjuk, hogy ezek a számok megfelelnek a korabeli hazai átlagnak.
28
Szabadkai diákok száma régiónként és korszakonként 1416-1918
Egyetemek
1416- 1526- 1801- Összes %
1525
1800
1919
2
3
110
115
54,76
46
46
21,90
34
35
16,66
4
4
1,90
-
4
1,90
Itáliai egyetemek
3
3
1,42
Francia egyetemek
3
3
1,42
200
210
100
Bécsi egyetemek és akadémiák
Német egyetemek és akadémiák
Birodalmi kisebb egyetemek
1
Svájci egyetemek
Lengyel egyetemek
Összesen
4
6
4
A diákok nemzetiségi és felekezeti tagolódását vizsgálva már olyan adatokhoz jutunk,
amelyek igen fontosak lehetnek a helytörténetírás szempontjából. Szabadka nemzetiségi
szempontból már a 19. században is rendkívül heterogén város volt, ahol békésen éltek
egymás mellett magyarok, zsidók, szerbek, németek és horvátok. Ez látszik a peregrinusok
összetételén is. A magyar etnikumú diákok 30 %-ot tesznek ki a névsorban, de a 25 %-nyi
zsidó hallgató döntő többsége is magát magyar anyanyelvűnek vallotta, tehát együtt a diákok
legalább felét alkották. A diákok 17 %-a feltehetően szerb nemzetiségű volt, a németek száma
kb. 16 %-ot tett ki, míg a horvátok arány kb. 12 %. Ezek az adatok nem felelnek meg a város
nemzetiségi összetételének, különösen a szerbek, németek és horvátok esetében. A németek
esetében figyelembe kell venni, hogy egy részük már szintén magyarnak vallotta magát, ezért
ezek az adatok inkább a család német eredetét mutatják. A szerbek kevésbé küldték
gyermekeiket magyar egyetemre, ezért külföldön magasabb számban fordultak elő. A horvát,
katolikus bunyevácok pedig valószínűleg az itteni aránynál sokkal többen iratkoztak be a
magyar egyetemekre. A felekezeti adatok nagyjából megfelelnek a nemzetiségi arányoknak.
A római katolikusok a magyar, német és horvát diákok közül kerültek ki. A zsidóság itt is
rendkívül magas arányban vesz részt a külföldi iskolázásban, de Szabadka esetében még a
vártnál is nagyobb mértékben.
A szabadkai diákok valószínűsíthető nemzetiségi és felekezeti
tagolódása az újkorban 1751-1918
29
Nemzetiség
Beiratkozók
Százalék
magyar
59
28,92
magyar zsidó
51
25,00
szerb
34
16,66
német
31
15,19
horvát
24
11,76
cseh
5
2,45
Összesen
204
100
Vallás
Szám
Ismert %-a
Vallás
Szám
Ismert %-a
római katolikus
77
50,32
református
4
2,61
izraelita
47
30,71
evangélikus
3
1,96
görögkeleti
22
14,37
nincs adat
50
Ismert adat
153
Összes
204
A pályaválasztásokat vizsgálva Szabadka esetében egy jellegzetesen későn, de gyorsan
polgárosodó, kevés nemesi hagyománnyal bíró, erőteljesen modernizálódó városi társadalom
képe bontakozik ki előttünk. A peregrináció irányait itt nem kötik évszázados hagyományok,
kevés a nemzedékről nemzedékre öröklődő foglalkozás. Egy heterogén, soknemzetiségű,
sebesen fejlődő városból indulnak külföldre a szabadkai peregrinusok. Mindez a társadalmi
rétegződésnél is jól látszik, de a pályaválasztást is meghatározza. Egyrészt nincs olyan pálya,
ami domináns lenne a szabadkai diákok körében, vagyis a választott szakok száma nagyon
széles, s kevés a kiemelkedően magas számú. A legtöbben a jogi pályát választották, de ez
sem sokkal több 20 %-nál. Ugyanennyien voltak az orvosi, gyógyszerészi pályát választók és
nem sokkal voltak kevesebben azok, akik mérnöknek készültek. Érdekes, hogy azonos
arányban (10 %) választottak agrárértelmiségi és humán értelmiségi pályát a hallgatók.
Katonatisztnek 8 %-uk készült és csak a hetedik helyen találjuk a teológusokat. Országosan
például messze többen tanultak külföldön teológiát, mint Szabadka esetében.
A szabadkai diákok megoszlása a tanult tudományok szerint 1751-1918
30
Szám
Tanult tudományszakok
Diák
Százalék
1.
Jogtudomány
43
21,07
2.
Orvostudomány
34
16,66
3.
Mérnöki tudományok
27
13,23
4.
Bölcsészettudomány
20
9,80
5.
Teológiai tanulmányok
15
7,35
6.
Katonai ismeretek
14
6,86
7.
Mezőgazdaságtan
12
5,88
8.
Kereskedelmi, közgazdasági ismeretek 8
3,92
9.
Állatorvosi ismeretek
7
3,43
10.
Hadmérnöki ismeretek
5
2,45
11.
Képzőművészet
3
1,47
12.
Zenei ismeretek
3
1,47
13.
Gyógyszerészet
3
1,47
14.
Sebészet
3
1,47
15.
Természettudomány
2
0,98
16.
Haditengerészeti tanulmányok
2
0,98
17.
Szülésznői ismeretek
1
0,49
Katonaorvosi tanulmányok
1
0,49
Középiskolai tanulmányok
1
0,49
Összesen
204
100
18.
19.
A szabadkai dákok szakmacsoportok szerinti megoszlása
az ismert adatok szerint 1751-1918
Szakmacsoport
Beiratkozók
Százalék
Jogászok
43
21,07
Orvosok, sebészek, gyógyszerészek, bábák
42
20,58
Mérnökök, természettudósok, hadmérnökök
34
16,66
Bölcsészek
20
9,80
Mezőgazdászok, állatorvosok
19
9,31
31
Katonatisztek, haditengerészek
16
7,84
Teológusok
15
7,35
Közgazdászok, kereskedők
8
3,92
Művészek, zenészek
6
2,94
Középiskolások
1
0,49
Összes ismert adat
204
100
Érdekességként megemlíthetem, hogy 1918 előtt három női hallgatót is találunk
Szabadkáról a peregrinusok között. Welles Anna 1828-ban a Bécsi Egyetem bábaképző
tanfolyamán tanult és diplomát is szerzett. Herzl Mariska 1903 és 1905 között a Bécsi
Zeneakadémián tanult zongorázni, majd ugyancsak ott tanult éneklést Süveges Aranka az
1914 és 1918 közötti években.
A helytörténet, a szabadkai várostörténet és társadalomtörténet szempontjából
kétségtelenül az egyes hallgatók személye, származásuk, családi hátterük és későbbi pályájuk
vizsgálata a legfontosabb. E helyen ennek elemzésére nincs lehetőségem, de röviden be
kívánom mutatni a külföldön tanult szabadkaiak társadalmi rétegződését, a forrásokban
fellelhető apa foglalkozása adat alapján.
A diákok 83 %-nál van adatunk az apa, vagy a gyám foglalkozására és ez már
elegendő használható következtetések levonására. Az országos és vajdasági átlagnál eggyel
előkelőbb helyen, az elsőn állnak azok a diákok, akik humán értelmiségi családból
származnak. Köztük minden nemzetiség egyformán képviselve van. Ők nem feltétlenül az apa
foglalkozását folytatják, sokan mérnöknek, vagy orvosnak készültek.
A nemes, birtokos kategóriához már nem a hagyományos nemesség tartozik, hanem
azok akiknek önálló tulajdonuk van, amelynek jellege a forrásokból nem állapítható meg.
Németül Gutbesitzer, Grundbesitzer kifejezéssel jelölik őket, akik között magyar, szerb,
horvát és zsidó egyaránt megtalálható. Köztük több mezőgazdaságtant és kereskedelmi
ismereteket tanuló diákot találunk.
A harmadik nagy csoport a kereskedő családokból származó diákok. Többségük zsidó
famíliából származik, legnagyobb részük jogásznak, vagy orvosnak készült.
A következő csoportba a hivatalnoki karhoz tartozó családok gyermekei számíthatók.
A szülők bankokban, vasútnál, bíróságokon dolgozó kishivatalnokok, de itt találjuk Szabadka
polgármesterének fiát, Lénárd Istvánt, aki 1869-ben a Bécsi Egyetem Jogi Karára iratkozott
32
be. Ezek a diákok mérnöknek, jogásznak, katonatisztnek, bölcsésznek készülnek. Köztük van
Kosztolányi Dezső, aki 1904-ben iratkozott be a Bécsi Egyetemre.
Az orvosi, gyógyszerészi családból származó diákok nagyrészt németajkúak.
Pályaválasztásukban csak a gyógyszerészeknél öröklődik a foglalkozás, a többség máspályát
választott.
Az iparosok, kézművesek gyermekei között vannak németek, magyarok, de mégsem
kötődik jellegzetesen valamelyik nemzetiséghez. Négy esetben köztük az állatorvosi (kovács)
pálya öröklődik.
A 13 katonatiszti családból származó peregrinus között öt német, három magyar, két
cseh és egy horvát hallgató van. Itt valóban öröklődik a foglalkozás, hiszen közülük nyolcan
katonatisztnek, vagy tengerésztisztnek készültek.
A helytörténet szempontjából a kutatóknak végül csak azt ajánlhatom, hogy vizsgálják
meg mind a 204 újkori szabadkai peregrinus későbbi karrierpályáját, és többségüknél
bizonnyal megállapítható lesz, hogyan hasznosították külföldi tapasztalataikat az ország és
szülővárosuk, Szabadka javára.
A szabadkai hallgatók tagolódása az apa,
vagy gyám foglalkozása szerint 1751-1918
Foglalkozás
Szám
Százalék
tanár, ügyvéd, humán értelmiségi
31
18,45
nemes, birtokos
30
17,85
kereskedő
25
14,88
hivatalnok
21
12,50
orvos, sebész, gyógyszerész
15
8,92
iparos
12
7,14
katonatiszt
11
6,54
gyáros, polgár, magánzó, bankár
9
5,35
haszonbérlő, gazdálkodó
5
2,97
egyházi személy
4
2,38
paraszt, munkás
3
1,78
főhivatalnok
1
0,59
mérnök, építész, gépész
1
0,59
33
Összes adattal rendelkező
168
100
Nincs adat
35
17,15
Mindösszesen
204
100
34

Download Report